Egy kicsi fagyos szobában egy nagy régi házban élt egy fiú, Timmy néven. A kis hideg szobájában Timmy nagyon magányosan ült, a hideg levegő áldozata volt az orra és ujjai. Az utcák üresek voltak és jéggel fedve, ami még kisebbé tette státusát.
Este előtt összehunyt a szűk ágyába, és felhúzta a vékony takarót az arcáig, hogy melegebb legyen. De akárhogyan fordult is össze, a hideg mindig elérte; ujjai érzéketlenek lettek, testében rándulások jártak. A kis hideg szoba inkább fagyos börtönnek tűnt, mint meleg szoba.
Egy éjszaka, amikor Timmy nem tudott aludni, hallotta az öreg ház csordulását és stöhögését. Füstölő súgásokat hallott a kis hideg szobájának áttetsző falai mögött. Kíváncsian, de egy kicsit félelmetesen, felhajtotta fülejét a fagyos falra, remélve, megtudja, mi történik. Ami hangzott el rajta, annyira megijedtette, hogy félelem vette el.
Valahol mélyen a kis hideg szoba sötét árnyékaiban valami félelmetes várakozott. Timmy érezte, még akkor is, amikor nem látta. Az árnyékok táncoltak a falon, furcsa alakzatokat hoztak létre, amelyek úgy tűntek, mintha saját kezdeményezésükre csúsznak. Timmy ködötte a lég, ahogy összefutóztatta magát a takarójába, és még azért sem merte megnyitni a szemét, hogy ne lásson valamit rémítőt.
És, nagyon hideg és félelmetes volt a kis hideg szobában, de Timmy SZÁMÍTOTTAN nem akart félni. Megértette, hogy képessége kell lennie bátor lenni és megtanulnia, hogyan éljen át a hideget. És minden nap, az őt gyarmatosító jég egyre kevésbé volt olyan rákötő háló, és inkább olyan szál lett, amelyet kezeivel áthatolhatott.
Végül Timmy rájött, hogy a jogtalan kiskamra túléléséhez nemcsak melegednie kellett, hanem bátria is lennie. A kis hideg szoba egyre kevésbé tűnt börtönnek, inkább erősödés helyévé vált napról napra. És ahogy a fagy elhalt a szívéről, Timmy feltalálta magában azt a melegességet, amely mindig is ott volt, és amit egyik hideg szoba sem tudott elvenni.